Összenyalábolt a szél... repített.
- Ha szárnyam lenne megvívnék Veled!
- mondtam
A semmit sejtve suhantam
keresztül a városon.
A természet s a lovas szobor
rejtekén pihent,
S ők látták mindketten amit én,
A Sorsparancs trónjáról nézte
Hogy tesz mindenki a helyén.
Nem egyedül jöttem?
Bár senki meg nem kérdte,
Sejtelmem lebilincselve.
Az időtenger hulláma fürösztött
S az útnövelő bosszantó kanyarulatok...
Míg alszik a hajnal egy más világ
veszi kezdetét, s a virág
szétpattant burka hasad tovább.
A város mint jósálom sejlett
föl a múltban.
Ma a ma, másnap a másnap,
mert ami lesz s mi letellett,
nem visz el s nem is vesztegelhet.
Az ember értékét ki tudja,
Ha rettentő utakat keresztezett?
Vallomás nem, csak úgy mint eddig,
nyitva maradt kapukat tart
uralma alatt a szél.
Tenyerem görbe vonalait
pecsétként nyomom rá,
próbálom nyitva tartani.
Őstől vesztett bizalom, mert
a levetett palást ott hever a trónon.
